TUDTAD-E? | Sonkád Református Templom

A festett famennyezet: református vagy nem?

A köztudatban a festett famennyezeteket a református templomok sajátosságaiként tartják számon. Ez annyiban igaz, hogy a máig fennmaradt famennyezetek szinte kizárólag református (esetleg unitárius vagy evangélikus) templomokban vannak. Nem jelenti azonban ez azt, hogy nem voltak ilyenek a katolikusoknál is. 17-18. századi feljegyzésekből tudjuk, hogy azokban is gyakoriak voltak a festett mennyezetek. A törökök kiűzése után a templomok újjáépítésekor a beomlott boltozatokat általában nem építették vissza, helyettük egyszerűbb famennyezeteket készítettek, amiket viszont festéssel díszítettek – protestánsok és katolikusok egyaránt. A 18. század folyamán aztán a katolikusok templomait rendre újjáépítették, a kicsiny középkori egyházak helyén nagy, barokk templomokat emeltek, boltozatokkal, a boltozatokon freskókkal. Mivel a protestáns gyülekezetek mindig sokkal szegényebbek voltak, megőrizték régi templomaikat. Nem is annyira a szegénységnek, hanem sokkal inkább a régiek iránti tiszteletüknek és a gondosságuknak köszönhetjük, hogy a festett famennyezetek máig fennmaradtak.

A kazettás mennyezet: magyar találmány vagy „csak” hungarikum?

Festett, kazettás famennyezetekkel Európa szinte minden országában találkozhatunk, helyenként egészen régiek is megmaradtak (pl. Hildesheim, 1220 körül). Magyar vidékről a legrégebbiek a 16. század elejéről valók, Erdélyből ismerjük őket. Gogánváralja templomának kazettás mennyezetét (ma az Iparművészeti Múzeumban, Budapesten) 1503-20 között olasz tanultságú erdélyi mester festette. Az itáliai reneszánsz paloták kedvelt dísze, a festett kazettás mennyezet, az azóta elpusztult budai királyi és erdélyi fejedelmi paloták közvetítésével terjedt el Magyarországon. Máig sajnos csak templomiak őrződtek meg, a főúri paloták mintaadó emlékei közül egyet sem ismerünk.

Famennyezeteink díszítőmotívumainak jó része is az itáliai reneszánsz ornamentikából ered, ami jelzi, hogy nem helyi fejlődés eredményeként alakult ki ez a műfaj.

A Kárpát-medencében ma kb. 400 festett famennyezetről tudunk a 16-19. századból, amelyek közül kb. 260 létezik ma is. (Pontos statisztikát azért is nehéz felállítani, mert a gyülekezetek szegénysége, vagy szakszerűtlen kezelés miatt ma is tűnnek, pusztulnak el famennyezetek. Ugyanakkor arra is van példa, hogy a műemléki kutatások során eddig ismeretlenek kerülnek elő, mint itt, Sonkádon is!) Jellemző, hogy kazettás mennyezeteket a történelmi Magyarország magyarlakta vidékeiről ismerünk, a nemzetiségek körében ez a fajta templomdekoráció nem terjedt el. Európai viszonylatban a magyar emlékanyag töredékességében is tekintélyes. Döntő többségét a 17-18. századi darabok teszik ki, amelyek olyan szoros hasonlóságot mutatnak, hogy a Kárpát-medencei magyar emlékanyagot önmagában zártnak és egységesnek, e területre jellemző egyediségnek kell tekinteni.


Gyügyei református templom kazettás mennyezet	Tákosi református templom kazettás mennyezete	Csengersimai református templom kazettás mennyezete	Csengeri református templom kazettás mennyezete

Sonkádi református templom
kazettás mennyezete

Egy garnitúra?

A templom legfontosabb berendezési tárgyai az úrasztala, a szószék, a Mózes-szék, a karzat és a padok. Mindegyik fából készült, és vannak olyan részleteik, amelyek egymáshoz és a környékbeli templomok berendezéseihez nagyon hasonlítanak. Ezek alapján szinte biztos, hogy a vámosoroszi szószéken 1794-ben nevét megörökítő Vasvári (Ódor) Gábor asztalosműhelyében készültek. A szószékkorona kisebb a vámosoroszinál , csak kétszintes, de díszítőelemei és festésmódja jól mutatja, hogy ugyanannak a típusnak a variációiról van szó. Igaz ez Kisszekeres, Nagyszekeres, Kölcse, Csaroda, Tarpa, Csengersima, Hermánszeg szószékkoronáira is.

A sonkádi Vasvári Ódor Gábor ismert munkái közül a koraiak közé tartozik, és mind közül a legszebb kisszekeresi után két évvel, a nagyszekeresivel egy esztendőben, 1773-ban készült. Kérdés, hogy vajon a szószék kosara és a vele egybeépült Mózes-szék, valamint az úrasztala is ekkor és ugyanebben a műhelyben készült-e. Nem hasonlítanak ugyanis az előbb említett templomok szószékkosaraira, papi székeire. Egy aprócska jel mégis arra utal, hogy ezek is Ódor Gábor munkái: a szószékkosár cseppentőjének fűrészelt díszei a szószékkoronához nagyon hasonlóak.

A karzatot ugyanígy, a környékbeli párhuzamok alapján tudjuk ehhez a műhelyhez kapcsolni. Jellegzetes megoldás ezeken a mellvéd táblás díszítése, melynek vékony, indaszerű keretei a sarkokon egy gyűrűbe hurkolódnak. Ezek között a szószék fűrészelt díszítményeire emlékeztető leveles indák kanyarognak. Sonkádon a későbbi átfestésektől megszabadított eredeti színezést csodálhatjuk. (Hasonló karzatok: Nagyszekeres, Mánd (Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre), Vámosoroszi, Kölcse, Csaroda, Túrricse, Nagyar, Milota).


Kisszekeresi szószékkorona	Vámosoroszi szószékkorona	Nagyszekeresi szószékkorona	Csarodai szószékkorona


Csengersimai szószékkorona	Nagyszekeresi református templom karzata	Csarodai református templom karzata	Sonkádi református temploma karzata

Képes vagy nem képes?

„Találtattanak oly emberek, és nem kétlem, hogy ezután is találtassanak, kik látván, hogy ez templomban bálványképek és oltárok nincsenek, azt kárnak és dicstelen dolognak mondták és mondandják lenni. Mert sokan azt gondolják, hogy (…) az képekkel megrakott és tetézett oltárok ékességére vagynak az templomnak, mellyek nélkül majd ugyan pusztának láttatik.”
/Abraham Scultetus prédikációja Szenci Molnár Albert fordításában/

Valóban, a reformátusok templomai egyszerűnek, dísztelennek tűnnek a képekben, szobrokban gazdag katolikus vagy ortodox templomokhoz képest. A reformátusok ugyanis visszatértek Mózes törvényéhez, és elutasították a festett, faragott képek használatát, mert bálványimádásnak tekintették. Ezért következetesen megtisztították templomaikat a régi képektől.

De mit is jelent a protestáns képtilalom? Honnan ered ez a hagyomány? Valóban nincs egyetlen kép sem a templomaikban?

Kötelező érvénnyel a református egyházban terjedt el, Kálvin János (1509-1564) tanítása alapján, aki szerint Istent nem lehet képekben megragadni, ugyanis láthatatlan. Az ember számára szemmel nem, csak a hallás által érzékelhető: a Bibliában lejegyzett szavain és tettein keresztül ismerhető meg. A templom ezért Isten iskolája kell, hogy legyen, ahol nem a gondolatokat félrevezető képek, hanem a Szentírás tanítása foglalkoztatja a gyülekezetet. Krisztust emberi alakjában azért sem lehet ábrázolni, „mert csak egy ember sem él most ez világon, az ki őtet látta volna. Innen vagyon, hogy némely őneki sárga szakállat, némely barna színűt, harmad gesztenye színűt, némely fekete szakállat is fest.”

Ha a szentek képei nem is kaphattak helyet a református templomokban, a gyülekezet házának, a közösségi élet legfontosabb terének felékesítéséről ők sem mondtak le. Szép példája ennek Sonkád temploma, mely az egyszerű ember lakóházától éppen abban különbözött (és különbözik ma is), hogy minden szegletét színesen kifestették, és minden berendezését ékesen faragták. A reformáció tehát a művészetet nem szorította ki a templomból, csupán másképp engedte kibontakozni, és új szabályaival inkább az ornamentikának kedvezett. (Néha még képek is kerülhettek a templomba, de ne szaladjunk előre…)

A reformáció előtti, régi hagyomány folytatása a belső és külső falak festett díszítése, ami ugyan nem figurális, mint a közé pkori freskók, de felfogásában nem különbözik a középkori megoldásoktól. (Igen, kívül is festettek voltak a templomok! Erre éppen Sonkád az egyik legjobb példa, ahol valamennyi megmaradt a külső festésből is.) A diadalív körüli festés például faragott kváderköveket imitál – jellegzetesen középkori szokás volt ez a díszítésmód. Az ablakfülkéket körülölelő indás-leveles ornamentika formavilága már a Magyarország egészére jellemző „virágos reneszánsz” hatását mutatja. A legszebb ezek közül Csaroda és Ófehértó vörös-szürke, szívekből kihajtó, egyszerű, de mai ízlésünknek is dekoratív levélornamentikája. Ezek azonban nemcsak önmagukért való dekorációk lehetnek, hanem jelentéssel bíró szimbólumok is! Ilyen a szentély egyik ablakrézsűjében kanyargó szőlő, ami Jézus Krisztus példabeszédeinek gyakori motívuma, de utal az utolsó vacsora borára is. Így az úrasztala környezetében gyakori, jelentéssel bíró díszítmény a reformátusoknál is. (Lám, egy kép! Az elvont, szimbolikus ábrázolásokra, úgy tűnik, nem vonatkoztak olyan szigorú szabályok. Ezeket megtűrték, sőt, mint Gyügyén és Csengerben látható, kedvelték és használták a reformátusok!) A falakra festett növényi ornamentika a famennyezeteken folytatódik. Ezek – mint nyelvünk is mutatja – mindig az égboltot jelképezik. Ezért leggyakrabban az égitestek jelennek meg rajtuk, olykor kizárólag növényi motívumok díszítik. Szimbolikus jelentése van ennek is: a paradicsomkertre emlékeztetve borulnak a gyülekezet fölé.

A reformátusok a szentek történeteit ábrázoló képek helyébe szimbólumokat, de még gyakrabban magát az írást helyezték. Sonkádon sajnos csak két keret utal arra, hogy a szentély falaira egykor feliratokat festettek – minden bizonnyal az úrvacsorához kapcsolódó bibliai idézeteket.

A feliratok egy másik típusa az építés felirat, ami szintén fontos része a protestáns templomoknak. Ezek azt örökítették meg, hogy ki és mikor, milyen munkával járult hozzá Isten házának fenntartásához, díszítéshez. Ezek legfontosabb része mindig egy évszám.


Sonkádi református templom	Csarodai református templom	Lónyai református templom	Vámosoroszi református templom

Ne higgy rögtön a szemednek!

A sonkádi templom minden részlete és berendezési tárgya restaurálva van. Ez azonban a közkedvelt kifejezéssel ellentétben nem azt jelenti, hogy „visszaállították a templom eredeti állapotát” vagy „régi fényében ragyog”. A dolog nem ennyire egyszerű!

A famennyezet például vastag, nádazásra felvitt vakolatréteg alól került elő, teljesen átfestett állapotban.

Mi történt velük ezután?

A deszkákat leszerelték, és Budapestre szállították egy restaurátorműhelybe. Itt a nagyon rossz állapotú faanyagot konzerválták, és az elkorhadt darabokat újakkal pótolták.

Ezután a deszkákat megtisztították a szennyeződésektől és a kék átfestéstől. Így tárulkozott fel a a 18. századi festés – töredéke. Közel sem maradt belőle annyi, mint amennyit a látottak alapján gondolnál, igaz? A fehér alapozás szinte mindenhol teljesen lekopott, látni engedve a deszkák erezetét. A fekete kontúrvonalaknak és a vörös foltoknak is csak apró morzsái látszottak.

A restaurátorok ezek alapján megpróbálták rekonstruálni az eredeti rajzolatot és a színezést. Apró pöttyökkel kiegészítették a hiányokat, folyamatossá tették a megszakadt vonalakat. Ami ezen a képen fekete pontocskákból álló vonal, az már a restauráláskor készült festés, a retus. A sötétebb, tömörebb fekete részek az eredeti töredékei. A kontúrok és a színek után a fehér alapszínt is visszafestették, ugyanilyen pontozásos technikával.

Végül a deszkákat visszaszerelték eredeti helyükre.

A sonkádi famennyezet nagyon rossz állapotban maradt meg, festése néhol töredékes volt. Sok esetben a fán meglévő lenyomatok alapján lehetett csak egy-egy motívumot rekonstruálni. A rekonstrukció meglévő töredékek alapján történő újraalkotást jelent, aminek során óhatatlanul is szubjektív értelmezések születnek. A valóság ugyanis mindig sokkal bonyolultabb annál, hogy rekonstruálni lehessen. A restaurátorok azonban nem titkolják el mindezt: figyeld meg, hogy csak apró pontokat festenek egymás mellé – ezzel a retussal jelzik, hogy nem eredeti festést látunk. Ahol semmilyen támpontjuk nem volt, ott üresen hagyták a felületet.

Tekints a színes falak mögé!

Azt mondtuk, hogy a templom minden szegletét igyekeztek festéssel, faragással feldíszíteni. Van azonban a templomoknak egy olyan része, amire ez nem igaz: a karzatok. Ha felmászol, láthatod, hogy a karzatok világa alig különbözik a legegyszerűbb parasztházaktól. A padokat itt hátrafelé lépcsősen emelkedve építették, hogy a hátul ülők is lelássanak a templomtérbe. A mellvéden könyöklő legények azonban úgy tűnik, néha bizony unatkoztak a prédikáció alatt. Ilyenkor bicskájukkal játszogattak, és betűket véstek a fába. Ma ez már műemlékrongálásnak számít, és szigorú büntetést érdemel, aki elköveti. A régiek kézjegyét mégis érdekesnek, megőrzendőnek tartjuk, és senkinek sem jut eszébe kicserélni ezeket a deszkákat, amiken nagyapáink, dédapáink nevét olvassuk.